A századforduló magyar gyáriparának kiemelkedõ alakja, a pesti születésû Weiss Manfréd németországi kereskedelmi tanulmányok és gyakorlat után huszonévesen, Bertold bátyjával együtt alapította az elsõ magyar konzervgyárat 1882-ben.

A fõként a hadseregnek szállító ferencvárosi gyár mellett néhány évvel késõbb konzervdoboz-készítõ üzem létesült, ahol a szezonális munkából adódó állásidõt kihasználandó 1886-tól tölténytárakat, késõbb lõszereket is gyártottak. Egy üzemi robbanás után a 40 munkást foglalkoztató Weiss Manfréd Lõszergyárat 1892-ben az alig lakott Csepel-szigetre költöztették. Bertold 1896-ban kilépett a cégbõl, az egyedüli tulajdonos Manfréd lett, aki a kilencvenes évek végére saját kohót, öntödét és hengerdét, majd késõbb acélmûvet épített.

Az 1903-ban közkereseti társasággá, majd 1913-ban családi részvénytársasággá alakult cég továbbra is elsõsorban a hadsereg megrendelésére dolgozott, s az elsõ világháborús konjunktúrának köszönhetõen a Weiss Manfréd Vas- és Fémmûvei Rt. a Monarchia második legnagyobb - közel 30 ezer embert foglalkoztató - hadiüzemévé nõtte ki magát.

A háború után az alig 6 ezer fõsre apadt cég átállt a polgári termelésre, szerszámgépeket, kerékpárokat, varrógépeket, tûzhelyeket állított elõ, késõbb megkezdte a repülõgépgyártást is. Az 1918-ban bárói rangot kapott, s az ország leggazdagabb gyárosaként emlegetett alapító 1922-es halálát követõen fiai és egyik veje vitték tovább a harmincas évek közepén már ismét 15 ezer embernek munkát adó céget.

A második világháborús fegyverkezés újabb fellendülést hozott, harckocsik és terepjárók is készültek az addigra már valóságos gyárvárossá fejlõdött - szervezett és harcos munkássága folytán Vörös Csepelként emlegetett - Weiss Manfréd Acél- és Fém Mûvében. A második világháborúban számos bombatalálat érte a hadiüzemet, melyet 1944-ben az SS 25 évre "kezelésre átvett" a letartóztatott tulajdonosoktól.

A csepeli üzemeket 1948-ban államosították, elõször WM Acél- és Fémmûvek Nemzeti Vállalatként, majd 1950 és 1956 között Rákosi Mátyás Vas- és Fémmûvek néven, 1956-tól Csepel Vas- és Fémmûvek néven mûködött, s a szocialista nagyipar fellegvárának számított. Egyik gyáregységében készültek például a hazai árufuvarozásban és a hadseregben egyaránt sokáig használt Csepel teherautók, egy másikban pedig 1950-ben adták át a késõbb legendássá vált elsõ P-20-as motorkerékpárt.

Az ötvenes-hatvanas években mintegy 25 ezer embernek adott munkát, akiknek többsége a gyár közelében épített lakótelepen élt. Számos átszervezés után a hatvanas években megalakult a Csepel Mûvek Tröszt, mely mintegy 15 tagvállalatot fogott össze. A trösztöt 1983-ban megszüntették, az egyre inkább veszteségesen mûködõ vállalatok önállóvá váltak, közülük a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején számos átalakult, illetve megszûnt.

Amerikai többséggel alakult meg 1988-ban a Schwinn-Csepel Kerékpárgyártó Kft., amely - a Schwinn amerikai csõdje után - többszöri tulajdonosváltáson ment keresztül, 1994-ben rt-vé alakult, 2000 óta a Tandem-Szolnok Kft. a tulajdonosa, mely Magyarországon továbbra is Schwinn márkanéven hoz forgalomba kerékpárokat. A csepeli nagyüzem egykori területén üresen maradt csarnokokat és irodákat számos cég bérli. Az egyik fõ "alaptevékenységet" jogutódként az 1993-ban létesített, jelenleg 100 százalékban magyar magánszemélyek tulajdonban lévõ Csepeli Fémmû Rt. viszi tovább.

A szintén 1993-ban alakult Csepeli Csõgyár Rt. felszámolás alatt áll, a magyar magánszemélyek tulajdonában lévõ Csepeli Acélcsõ Kft. viszont a Weiss Manfréd márkanevet használva folytatja a termelést. Az amerikai tulajdonba került Csepel Vas- és Acélöntöde UBP Csepel Rt. néven termel, s nem tekinti magát jogutódnak.