A fõvárosi vizek népszerûségével vetekedett a Magyarország legrégebbi ásványvizeként emlegetett Mohai Ágnes, amelyrõl az elsõ írásos feljegyzést 1374-ben keltezték.

Nevét a Vértes és a Bakony völgyében fekvõ Moha községrõl kapta, az ott lévõ artézi kutat 1782-ben gróf Amadé Tádé tárta fel és bocsátotta közhasználatra, s édesanyja után "Ágnes" forrásnak keresztelte el.

Az úgynevezett földes savanyúvizet ásvány- és gyógyvízként is alkalmazták, majd a területet idõközben megvásárló Kempelen Imre földbirtokos Mohai Ágnes-forrás néven védjegyeztette 1883-ban. A privatizáció után az ásványvizet az Elõre Mezõgazdasági Termelõ és Szolgáltató Szövetkezet palackozta, tavaly óta a kút a sárkeresztesi Mohai Ágnes Kft. tulajdona.

A Komárom közelében lévõ Nagyigmánd község közlegelõjén 1862-ben kútásás közben feltárt forrás vizére Schmidthauer Antal gyógyszerész kútvállalatot alapított, s cége hamarosan nemcsak gyógyvizet, de a karlsbadi sót helyettesítõ forrás-sót és pezsgõporokat is gyártott. A sót negyed fontos, fadobozos kiszerelésben 70 krajcárért, egy 12 port tartalmazó dobozt pedig 1 forintért árult, míg az Igmándi keserûvizet "3 meszelyes, jól ledugaszolt palackokban" 25 krajcárért forgalmazta. A víz nagybani árusítása fia, Schmidthauer Lajos nevéhez fûzõdik, aki 1880-ban vette át a gyógyszertár és a keserûvíztelep vezetését, s õ jegyeztette be 1909-ben Gyõrben az Igmándi keserûvíz védjegyét.

Az Európa legtöményebb természetes keserûvizeként emlegetett Igmándi termelése a második világháború után nehezen indult meg újra, 1949-ben az üzemépület tulajdonosa a magyar állam lett, a keserûvíztelep a Gyógyvíztermelõ Vállalat Kezelésébe került, a termelés 1964-ig folyt, akkor az épület a Komárom megyei Nyomda Vállalaté lett. Ezután az Igmándi keserûvizet Délbudán, a Vízkutató és Fúró Vállalat (VIKUV) Gyógy- és Ásványvíz Üzemében palackozták. Az 1970-es évek elején a keserûvíztelep hozama csökkent, a termelés azonban még több mint 10 évig folyt, mígnem 1989-ben végleg leállították a források kitermelését.

A Mátra hegységben, Parád közelében lévõ forrásokból (Klarissza és Csevice) ásvány- és gyógyvíz is készül a század eleje óta, az államosítás után a VIKUV palackozta, ma a kút a gyöngyösi Élpak Rt. tulajdona, mely több telephelyén tölti üvegbe a Parádi ásványvizet és a Parádi kénes gyógyvizet.

A Bakonyban lévõ Káli-medence forrását a legenda szerint már a rómaiak is ismerték, s arra az idõre eredeztetik vissza a kútnak a bizánci Theodora császárnõre utaló elnevezését is. Az elsõ kristályvízüzem a századfordulón épült, s az államosítás után is folyt a kitermelés, 1977-tõl a Badacsonyvidéki Pincegazdaság, majd 1990-tõl a Kékkúti Ásványvíz Kft. palackozott. Az 1994-ben részvénytársasággá vált cég - mely ma a Perrier-n keresztül a Nestlé tulajdona - Theodora Quelle néven hoz forgalomba ásványvizet.